A magyarországi jászok egykor indoiráni nyelvű, az alánokkal rokon nép, amely hazánk területén a középkor végére beolvadt a magyarságba. Eredeti nevük ászi, amelyből az ász, jász változat kialakult. Legközelebbi rokonaik a Kaukázusban, a mai Oroszország területén élő oszétek.

A jász népnév első magyarországi okleveles említése 1318-ban kelt. Gazdálkodásukban a nomád állattartás mellett jelentős volt a földművelés is. Katolikus vallásra térítésükben a ferencesek játszottak jelentős szerepet.

A jászok ősei Magyarországra a 13. század folyamán a kunokkal együtt, több hullámban jutottak el és telepedtek meg. (A jászok magyarországi letelepedésével kapcsolatban más elméletek is léteznek.) Fegyveres szolgálatuk fejében vármegyéktől független, királyi birtokokra kerültek. Többségüknek a mai Jászság lett a szállásterülete, de éltek jászok a Kárpát-medence más vidékein is.

A jászokat kezdettől megillették koronabirtoki kiváltságaik: helyhatósági autonómiával rendelkeztek; vezetőiket maguk választhatták; főbírájuk a mindenkori nádor volt; mentesültek a földesúri, a vármegyei és egyházi adóktól; szabadon költözhettek; vám- és révdíjat nem fizettek; kegyúri jogokat gyakoroltak.

A hazai jászok máig egyetlen nyelvemléke az 1422-ben összeállított, mintegy 40 szóból álló jász szójegyzék.

Irodalom: Fodor Ferenc: A Jászság életrajza, Budapest, 1942.
(reprintje: Budapest, 1991.)
>>>megrendel<<<